Humorbazár

Kaktuszkedvelő halacskák.:)

A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak

    Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család házában töltse el. A család udvariatlan volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki magukat. Ehelyett egy kis helyet kaptak a hideg pincében. Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt. Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt: "A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak."
    A következő éjjel mindketten egy nagyon szegény, de vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek. Miután azt a kevés ételt is megosztották velük, amilyük volt, átengedték az angyaloknak az ágyukat, ahol ők jól aludtak. Amikor a következő napon a nap felkelt, az angyalok könnyek között találták a parasztot és a feleségét. Az egyetlen tehenük, akinek a teje az egyedüli bevételük volt, holtan feküdt a mezőn.
A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az idősebbet, hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Az első embernek mindene megvolt, mégis segítettél neki, vádolta. A második családnak kevese volt, és hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük.
    A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak, mondta az idősebb angyal. Amikor a nagyház hideg pincéjében pihentünk, észrevettem, hogy a falon lévő lyukban arany van. Mivel a tulajdonos olyan mohó volt és nem akarta megosztani szerencsés sorsát, betapasztottam a falat, hogy ne találhassa meg. Amikor a utolsó éjszaka a paraszt ágyában aludtunk, jött a Halál angyala, hogy elvigye a feleségét. Helyette odaadtam a tehenet.
"A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak."

Sárkánynál olvastam, hogy Micsurin keresztezte a fát a madárral, és azóta minden fa száll! Íme az ékes bizonyíték, és mégsem kell szalonképtelen dolgokra gondolni!:)

Pattogtatni való aranyos kutyuli...:P

Elemes toll.:P

Bruno Ferrero: A két jégtömb

Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdõ közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetõsen hûvös volt. Néhány "jónapot", egy-két "jóestét". Semmi több. "Jégtörésrõl" szó sem volt. Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükrõl. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.
Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:
- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörûen süt a nap odakint!
A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták , hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.
Meglepõ módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap?
- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.
- Csinálhatnál egy kis rést az odu tetején... Szeretném látni a napot! - mondta a másik.
A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.
Néhány hónappal késõbb egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegõt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökbõl két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregbõl és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükrözõdött.
A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.
Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.
És ebben a boldogságban ott tükrözôdött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.
 

Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?

Az igaz hogy péntek van, de holnap hétfő lesz, annak ellenére, hogy a naptárban szombat! Utálom a szombati hétfőket!:(

Végre egy zsiráf fészek, pedig már azt hittem ilyen nincs is...:P

Mon Cherry!

A kisfiú meg az üres virágcserép
(Koreai népmese)

Egyszer  régen  élt  egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan  segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:
"Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban  megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihírdette: 
- Aki ezekbõl a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom! 
A gyerekek buzgón nekiláttak  az  ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindanyian  szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte  a  magvakat, de hiába teltek  a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak  csak nem akartak kicsírázni. 
"Milyen különös" - álmélkodott Szon Il, s végül az  édesanyjához fordult segítségért. 
- Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte. 
- Talán másik földbe kellene átültedned õket - tanácsolta anyja.
Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlõdésnek. Hamarosan felvirradt  a  nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a  virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek  meg az utcára tódult, és szorongatták  a  szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt elõttük, de  bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán. 
Az egyik ház elõtt azonban  megpillantotta a pityergõ  Szon Ilt, aki  üres virágcseréppel álldogált  az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút: 
- Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az  üres  virágcseréppel? - kérdezte tõle. 
Szon Il  hüppögve  mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlõdésnek. 
A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta: 
- Ez az én becsületes kisfiam! 
Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és  egyikük  lármázni kezdett: 
-  Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcsréppel? 
A király ekkor így szólt: 
- Minden  virágmag, amit  a  gyermekeknek  kiosztottam, fõtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük. 
Az emberek erre helyeslõen bólogattak, a gyemekek  pedik, akik a pompás  virágokat  szorongatták, igencsak  elszégyelték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.